Elengedték a vásárhelyi élsport kezét

Bejárta a magyar sajtót a kép, amin Lázár János Csányi Sándorral együtt szurkol a Pick-Szeged hazai mérkőzésén. Pedig mondtak ők érdekeseket egymásra néhány évvel ezelőtt, de lám a sport mi mindenre képes. Nekem meg az jutott eszembe, történhetett volna fordítva is. 

Mármint szólhattak volna arról is a híradások, hogy a politikus és a bankvezér Hódmezővásárhelyen együtt nézte meg a város legnépszerűbb csapatának meccsét. Ha visszagörgethetnénk az idő kerekét mondjuk tizenkét évvel, élvonalbeli kosár- vagy kézilabda derbik is megfelelő helyszínül szolgáltak volna az ilyen látványos kibéküléshez, de erre éppúgy nincs esély, mint arra, hogy a vásárhelyi szurkolók a legmagasabb osztályban lássák szerepelni kedvenc csapataikat. 

Magyarországon talán a sport az egyetlen olyan dolog, ami a legkülönfélébb embere­ket is képes egy közösséggé ko­­vácsolni – fogalmazott a minap egy helyi iskola igazgatónője. És tényleg, ha közösen megélhető küzdelemről/győzelemről van szó, nincs az a sérelem, rossz emlék vagy személyes konfliktus, amit ne lennénk képesek sutba vágni, csak hogy minél erősebb hangorkánnal buzdítsuk a mieinket. 

Sportszerető emberként nehéz megérteni, a városvezetés hajdan miért mondott le arról, hogy legalább az egyik labdajátékot felkarolja. Kétségtelen, nem volt könnyű dolga az önkormányzatnak: jött a világválság, államilag és helyben is ürült a kassza, de leginkább a szándék hiányzott. Mert ahol tettek érte, például Szentesen a vízilabdáért, vagy Komlón a kézilabdáért, vagy Oroszlányban a kosárlabdáért, ott ma is megtelnek a lelátók egy élvonalbeli rangadó kedvéért. Persze akadnak rossz példák, mint az érdi, ahol erőn felül – csak tavaly 400 millióval – segítették a női kézilabdacsapatot, és így is milliárdos mínusz lett a vége, ezért nemrég be is jelentette a polgármester, hogy nincs tovább. 

Errefelé inkább az infrastruktúra kiépítésében látták a jövőt. Fedett uszoda, sportcsarnok, vívóterem épült. De engedtessék meg: egyikért sem lehet úgy lelkesedni, mint egy csapatért, amelynek tagjai közénk tartoznak, értünk küzdenek, itt tanulnak, itt élnek, rokonok, ismerősök. 

Egy sportolónak nem illik károgni, viszont egy kívülálló talán sopánkodhat: kár, hogy elengedték a vásárhelyi élsport kezét. Mert mennyivel másabb lenne az összkép, ha nem politikai hirdetések tarkították volna hosszú hónapokon keresztül az utcákat, hanem plakátok arról, hogy idejön a magyar női kézilabdasport krémje, és együtt lehetünk részesei egy közösség erőfeszítéseinek, örömének. 

Élére fordítva az egészet, bevillan, micsoda fotó lenne: kék-sárgában az egész nézőtér, ahol ott ül Lázár, Csányi és Márki-Zay.